2014. április 9.
Lüszisztraté az évad utolsó bemutatója
A hálófülkék forradalma, Össznemzeti kéjzárlat, Az első feminista lázadás - hosszan sorolhatnánk az alcímeket, amelyek a hazai Lüszisztrate-előadások kapcsán felbukkantak az elmúlt években. Az ókori vígjátékirodalom gyöngyszemének központi figurái athéni asszonyok, akik hősiesen kiparancsolják hitvesi ágyukból férjeiket, s nem is fogadják vissza őket mindaddig, míg abba nem hagyják a folytonos háborúskodást. A vérbő, szókimondó darabról és az április 11-ei bemutatóról az előadás rendezőjével, Szabó K. Istvánnal beszélgettünk.
- Háborúról vagy békéről szól a kecskeméti Lüszisztrate?
A megbékélésről, arról a naiv helyzetről, hogy némi fondorlattal, női praktikával fogást lehet találni a férfiak által generált értelmetlen agresszión, és visszafordítható a háborús érdekek okozta társadalmi torzulás.
- Mennyiben más a Lüszisztrate Zalán Tibor által “szétírt” szövege? Arany János fordítása ma már nem működik?
Arany János fordítása a korabeli magyar közönség ízlésének megfelelő átirat, mely helyenként megfosztja Arisztophanész művét verbális spontaneitásától, de talán annál is inkább kifordítja azt ritmusából, életszerűségéből. Zalán Tibor átírata, miközben alig távolodik el az eredeti dramaturgiától, arra törekszik, hogy gördülékenyebbé, közérthetőbbé tegye a mára már nehezen értelmezhető példázatokat, közelebb hozza nyelvezetében Arisztophanész szándékait a mai nézőhöz.
- Mvel tudja megszólítani a mai nézőket ez a több mint 2 ezer éves darab?
Sajnos, mit sem veszít aktualitásából. Háborúk voltak, vannak és lesznek, s ez áldozatokkal, özvegyekkel, árvákkal jár. A kecskeméti adaptáció tágítja az értelmezés lehetőségét, egy általánosabb békétlenkedésről szól, a mindennapi harcainkról, vélt és valós igényeinkről, hiányainkról, amikor a pénz, a politika, az önzés ördöge elvakít, miközben megfeledkezünk a természetes emberi gesztusokról, az együttlét öröméről, végső soron, a szabadság ízéről. A felszabadulás érzését próbáljuk megidézni, egy látványos, és, reménykedem benne, erőteljes kompozicióban.
- Miért kapott az előadás 16-os karikát?
Ennek az oka a drámai anyag témájában és nyelvezetében kereshető, bár azt hiszem, hogy a mai tizenhatosok már régen túl vannak mindazon, amivel mi meglephetnénk őket. Az ókomédia egyik lényegi sajátossága az emberi dolgok helyükön kezelése és azoknak nevükön nevezése. Így van ez a szexualitással is, ami a későbbi keresztény kultúrában erkölcsileg kifogásolható, vagy egyenesen tabu kategóriába sorolt megnyilvánulássá vált, az az ókori görögöknél nem okozott különösebb zavart, mindenféle gátlás nélkül, nyíltan vállalt aspektusa volt a mindennapi életnek. Arisztophanész komédiái ezekhez a közösségi sajátosságokhoz igazodnak, szókimondó, szellemes párbeszédek, pazar nyelvi játékok. Az, hogy még mindig pironkodunk, problémahelyzetbe kerülünk a lecsupaszított igazság előtt, az csak élő kultúránk erőltetett szemérmességéről szól, s miközben nagyokat bólogatunk a drámai helyzet igazságán, megriadunk a nyelvezettől, s folyamatosan igazodni kényszerülünk az átlagbefogadói prüdériához. Ebből a szempontből, azt kell mondanom, hogy mi magunk is megrekedünk valahol féluton, az arisztophanészi diszkurzus és a kőszínházi környezetünk által tolerált megfogalmazások között.
- Az első olvasópróbán elhangzott, hogy munkamódszere különbözik az általában bevettől abból a szempontból, hogy nem elejétől a végéig halad. Hogyan működik ez a gyakorlatban?
Munkamódszerem a megszokottól talán annyiban különbözik, hogy nem egy szabályos szerkesztési elvet követve rendelkezem le jelenetről-jelenetre a darabot, hanem, fenntartva magam számára is a felfedezés örömét, előbb több sarkából is “kikezdem” a szöveget, alkotó társaimmal együtt ízlelgetem, és addig nem rakom össze, míg le nem tisztul mindannyiunk számára a játékból származtatott színpadi forma. A költői színház állapotrendszerét követem, melyben az érzelmi töltés fölülírhatja az előszerkesztet
A megbékélésről, arról a naiv helyzetről, hogy némi fondorlattal, női praktikával fogást lehet találni a férfiak által generált értelmetlen agresszión, és visszafordítható a háborús érdekek okozta társadalmi torzulás.
- Mennyiben más a Lüszisztrate Zalán Tibor által “szétírt” szövege? Arany János fordítása ma már nem működik?
Arany János fordítása a korabeli magyar közönség ízlésének megfelelő átirat, mely helyenként megfosztja Arisztophanész művét verbális spontaneitásától, de talán annál is inkább kifordítja azt ritmusából, életszerűségéből. Zalán Tibor átírata, miközben alig távolodik el az eredeti dramaturgiától, arra törekszik, hogy gördülékenyebbé, közérthetőbbé tegye a mára már nehezen értelmezhető példázatokat, közelebb hozza nyelvezetében Arisztophanész szándékait a mai nézőhöz.
- Mvel tudja megszólítani a mai nézőket ez a több mint 2 ezer éves darab?
Sajnos, mit sem veszít aktualitásából. Háborúk voltak, vannak és lesznek, s ez áldozatokkal, özvegyekkel, árvákkal jár. A kecskeméti adaptáció tágítja az értelmezés lehetőségét, egy általánosabb békétlenkedésről szól, a mindennapi harcainkról, vélt és valós igényeinkről, hiányainkról, amikor a pénz, a politika, az önzés ördöge elvakít, miközben megfeledkezünk a természetes emberi gesztusokról, az együttlét öröméről, végső soron, a szabadság ízéről. A felszabadulás érzését próbáljuk megidézni, egy látványos, és, reménykedem benne, erőteljes kompozicióban.
- Miért kapott az előadás 16-os karikát?
Ennek az oka a drámai anyag témájában és nyelvezetében kereshető, bár azt hiszem, hogy a mai tizenhatosok már régen túl vannak mindazon, amivel mi meglephetnénk őket. Az ókomédia egyik lényegi sajátossága az emberi dolgok helyükön kezelése és azoknak nevükön nevezése. Így van ez a szexualitással is, ami a későbbi keresztény kultúrában erkölcsileg kifogásolható, vagy egyenesen tabu kategóriába sorolt megnyilvánulássá vált, az az ókori görögöknél nem okozott különösebb zavart, mindenféle gátlás nélkül, nyíltan vállalt aspektusa volt a mindennapi életnek. Arisztophanész komédiái ezekhez a közösségi sajátosságokhoz igazodnak, szókimondó, szellemes párbeszédek, pazar nyelvi játékok. Az, hogy még mindig pironkodunk, problémahelyzetbe kerülünk a lecsupaszított igazság előtt, az csak élő kultúránk erőltetett szemérmességéről szól, s miközben nagyokat bólogatunk a drámai helyzet igazságán, megriadunk a nyelvezettől, s folyamatosan igazodni kényszerülünk az átlagbefogadói prüdériához. Ebből a szempontből, azt kell mondanom, hogy mi magunk is megrekedünk valahol féluton, az arisztophanészi diszkurzus és a kőszínházi környezetünk által tolerált megfogalmazások között.
- Az első olvasópróbán elhangzott, hogy munkamódszere különbözik az általában bevettől abból a szempontból, hogy nem elejétől a végéig halad. Hogyan működik ez a gyakorlatban?
Munkamódszerem a megszokottól talán annyiban különbözik, hogy nem egy szabályos szerkesztési elvet követve rendelkezem le jelenetről-jelenetre a darabot, hanem, fenntartva magam számára is a felfedezés örömét, előbb több sarkából is “kikezdem” a szöveget, alkotó társaimmal együtt ízlelgetem, és addig nem rakom össze, míg le nem tisztul mindannyiunk számára a játékból származtatott színpadi forma. A költői színház állapotrendszerét követem, melyben az érzelmi töltés fölülírhatja az előszerkesztet