Iván Sára Hungária iránti rajongása egy különleges gyerekkori élményhez kötődik. Általános iskolásként zenészosztályba járt, egy alkalommal pedig osztálytársai a sítáborból hazatérve meglepetéssel készültek azoknak, akik otthon maradtak. Átírtak nekik egy dalt.
„Elénekelték nekünk a Síkirály című számot, ami úgy kezdődött, hogy: Síkirálynak hívják a háta mögött az új fiút, ki a hegyekbe költözött. Azonnal megfogott a dal ritmusa és a dallama, megkérdeztem az egyik osztálytársamat, hogy mi ez, amit énekeltek. „Ez? Hungária.” – válaszolta. Alig vártam, hogy hazaérjek, és az interneten utánanézzek az együttesnek! Tízévesek lehettünk akkor, és onnantól kezdve minden mennyiségben Hungáriát hallgattam. A Fiatal a nyár volt az első dal, amit megpróbáltam lezongorázni és improvizálni hozzá. Az általános iskolás korszakomat végigkísérte ez a miliő: sokszor előfordult, hogy az óraközi szünetekben zongorán játszottam ezeket a számokat, az osztály pedig együtt énekelt. Azóta is nagy szerelem számomra a Hungária!”
A szimfonikusok és a rock and roll fúziója
Amikor a színház műsorra tűzte a Made in Hungáriát, a karmesternőt különös öröm kerítette hatalmába. Bár ebben a darabban a színházakban zenei alapokra szoktak énekelni a színművészek, Sára megkereste a teátrum vezetőségét egy merész javaslattal, hogy Kecskeméten a színház saját zenekara előadásában szólaljon meg a teljes mű:
„Azt gondolom, hogy a Hungária nemcsak egy zenekar vagy egy korszak volt, hanem egy életforma is. Az egyik nagy szerelmem ez a fajta zenei stílus, a másik pedig a szimfonikus muzsika. A zenekarunk nemcsak szakmailag képvisel kiemelkedő színvonalat, de emberileg is fantasztikus közösség. Olyan kreatív és tehetséges emberek alkotják ezt a csapatot, akikkel a legbátrabb zenei elképzelések is természetes könnyedséggel válnak valósággá. Ezért vetettem fel a vezetőségnek, hogy játsszon az előadásban a saját zenekarunk, ők pedig támogattak engem ebben.”
Három hónap, feszített tempó és a rock szekció születése
A feladat hatalmas volt: mindössze három hónap állt rendelkezésre, ráadásul közvetlenül a Bajazzók című opera után kellett áthangolódni a rock and rollra. A munkát az alapoknál kezdték.
„Úgy lehetne a legjobban elmagyarázni az alkotói folyamatot, hogy a zenekart két részre bontottuk. Van a rock szekció, ami az alapja mindennek – azok a szólamok, amiket az eredeti zenekar is játszott -, és ezt dúsítottam szimfonikus elemekkel. Az előkészítés során először a rock szekció találkozott, ők alapozták meg a mű gerincét. Madarász Éva Andrea, Várkonyi Zsolt, Papp Dániel, Pulius Tibor, Csonka Zoltán és Kovács Mihály elképesztő munkát fektetett bele.”
Eközben Iván Sára a számítógép előtt ülve a teljes hangszerelésen dolgozott. „Erős Csaba kollégám kifejezetten a zongoraszólam leírásában segített. Várkonyi Zsolt is nagyon otthon van ebben a stílusban, azokat a kivételes zenei fordulatokat, amiket ő tud, beépítettem a többi szólam megírásába is.”
Megkötött kompromisszumok és a szabadság pillanatai
A hangszerelés legnagyobb kihívása az volt, hogy a műfajra jellemző improvizációkat és könnyedséget hogyan öntsék kottába úgy, hogy egy tizenegynéhány fős zenekarban ne üssék egymást szólamok.
„Az eredeti zenekar valószínűleg nem játszotta pontosan ugyanúgy két egymást követő koncerten a számokat. De ha az ember ezt egy színház zenekarára áthangszereli, a produkció biztonsága érdekében muszáj mindent lefixált keretek közé terelni. Ugyanakkor tudatosan igyekeztem olyan lehetőségeket hagyni, ahol improvizálni tudnak a zenészek. Nagyon jó élmény volt látni, hogy minden egyes zenekari művésznek megvolt a maga saját kiemelkedő pillanata a darabban.”
Iván Sárát a munka során végig az vezérelte, hogy hitt benne, hogy jó dolog születik a kezei között. Mosolyogva emlékszik vissza az első visszajelzésekre. „Az első próba után Drucker Péter, a teátrum vezető karmestere hátrafordult hozzám, és elismerően csak annyit mondott, hogy ez elképesztően jó lett. Ez volt a legszebb szakmai visszaigazolás, nagyon sokat jelentett nekem.”
Bulihangulat a zenekari árokban
Aki bepillant a zenekari árokba az előadás alatt, az láthatja, hogy a lendület lent is pont olyan sodró, mint a színpadon. „Ami buli fent van, az lent is megvan! A kollégák kiélik az improvizációs tehetségüket, énekelnek, vagy amennyire a pici hely engedi, néhány táncmozdulatot tesznek a zenekari árokban. Nagyon sokat számít az is, hogy a színpadról milyen energiákat kapunk: ha a színművész egy szót más árnyalattal mond, az már ránk is hat.”
A közös munka a színpadon játszó fiatal egyetemistákra is óriási hatással volt. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, akik a zenekar tagjait alakítják a darabban, sokszor részt vettek a zenekari próbákon, hogy hiteles legyen a mozdulat, ahogyan a hangszereket kézbe veszik. A Csiput alakító Varga Szabolcs például annyira megszerette darabbeli hangszerét, a szaxofont, hogy megfordult a fejében, hogy valóban megtanul rajta játszani.
Továbbvinni a csodát
Az előadásra való felkészülés legérzelmesebb pillanatai Fenyő Miklós emlékéhez kapcsolódnak. A művész jelenléte és szellemisége minden ütemben ott bujkál.
„Mindannyiunknak nagyon nehéz pillanat volt, amikor kiderült, hogy Fenyő Miklós már nincs köztünk. Valahogy mindenkiben az volt a vágy, hogy köszönetet mondjunk ezekért a dalokért, amiket megpróbálunk tovább éltetni. Emlékszem, amikor először megláttam a vetítést Fenyő Miklós képeiből a Made in Hungária című szám alatt, potyogtak a könnyeim. Az a pillanat nagyon megérintett, de szerintem nemcsak engem, hanem az egész társulatot. Óriási dolog, hogy ilyen legendák életművével foglalkozhatunk, hiszen így tudjuk igazán továbbvinni azt a csodát, amit ők megteremtettek.”
