2019. november 21.
Tenni a mellettünk élő emberért
Október óta fut nagy sikerrel a Ballada a 301-es parcella Bolondjáról című példázat a kecskeméti Katona József Színházban. Bognár Gyöngyvér a főszereplő élettársát játssza a nagyszínházi előadásban.
− Egy törékeny és végtelenül béketűrő nőt alakítasz. Mit hivatott megjeleníteni a figurája ebben a kőkemény emberi drámában? – kérdeztük a Jászai Mari-díjas színművészt.
− Schwajda György darabjából rá vonatkozóan annyi derül ki, hogy ő egy özvegyasszony, aki a férje sírját látogatta a temetőben, a 301-es parcellában. Nincs gyereke, másik családja, mondhatni megállt vele az idő, és egyetlen megmaradt identitása, hogy minden szeretetével a férje sírját gondozza. Majd találkozott a Bolonddal, aki szintén magányos volt, és elkezd róla gondoskodni: neki főz, érte él egyik napról a másikra. Mindketten emberi roncsok, egyiküknek sem teljes az élete, de az akkori, teljesen lehetetlen politikai helyzetben, a hontalanságukban, a gyökértelenségükben egymásra találnak és összekapaszkodnak.
− A gondoskodásért nem sokat kap cserébe, akiről gondoskodik, az durván beszél vele, parancsolgat neki. Miért tűri?
− Mert nem vár el semmit, és tele van adni vágyással. Számára elég, hogy már nem egy sírt ápol, hanem egy élő emberről gondoskodik, hogy főzhet egy férfinak, akit esténként hazavárhat. Őt az teszi boldoggá, hogy amit adhat, azt a Bolond elfogadja. Fel sem merül benne, hogy elvárásokat támaszon vagy viszonzást várjon. Végtelen odaadás, türelem, és feltétel nélküli szeretet jellemzi a figuráját.
− Ezek nem harsány, nem magamutogató emberi tulajdonságok. Miként jeleníthetők meg a színpadon?
− Az odaadást is meg lehet mutatni. Valóban nem egy látványos szerep az élettársé, de én kimondottan kedvelem. Egyrészt a tartalma miatt, másrészt, mert Kőszegi Ákos a partnerem. 25 évvel ezelőtt játszottunk először együtt a Radnóti Színházban, és nagy valószínűséggel ez volt az utolsó közös bemutatónk. Ákos ettől az évadtól elszerződött a Vígszínházba, és amikor a színpadon azt mondom neki: „Megint elvisznek Lajos, sose látlak többet”, az mindig megmar belülről. Ebben benne van, hogy régóta ismerjük egymást, hogy szerettem vele együtt dolgozni, és sokat kaptam tőle. Ezzel együtt persze örülök, hogy ilyen módon alakul Ákos pályája, és új környezetben is kipróbálhatja magát. Nekünk nagyon fog hiányozni az embersége, színészete, tehetsége.
− Az előadás során a néző mindvégig bizonytalan abban, hogy a Bolond tényleg elmeháborodott vagy csak megjátssza. Az élettársa kiáll amellett, hogy a főszereplő nem bolond, de hisz abban is, hogy jó ember, aki senkinek sem ártott. A kettő hogy áll meg egymás mellett?
− Az általam alakított élettárs sokkal egyszerűbb jellem annál, minthogy morális kérdéseket feszegessen magában. A Bolondot ő olyannak ismerte meg, amilyen, és feltétel nélkül elfogadja. Nem firtatja a múltját, nem akarja megtudni, miért él a temetőben, hogy van-e, volt-e valaha családja.
− Visszatérő mondata, hogy „Tessék minket békén hagyni!”. Ha nem bántják, ő már boldog?
− Igen, mert ő így képes túlélni. Akiben buzog az igazságérzet, a harckészség, az óhatatlanul sérül, mivel kiteszi a szívét. Az én figurám nem keresi az igazságot, csak szeretne létezni, élni békében, nyugalomban. Talán önvédelemből nem néz a dolgok mélyére. Ha megtenné, akkor elszédülne, mert egyszerűen nem bírná el. Nem gondolom, hogy mindenkinek az igazságért kell harcolnia, valakinek tennie, élnie kell a mellette élő emberért is. Nem gondolom, hogy az én figurám attól kevésbé lenne jó ember, hogy nem boncolgatja a múltat. Ő így él túl, de közben tisztességgel, becsülettel teszi a dolgát. Ez ugyanolyan értékes, mint forradalmat csinálni.
− Kétgyerekes édesanyaként mit gondolsz, szülőként el lehet mondani, mai fiatalként meg lehet érteni, hogy milyen volt a rendszerváltás előtti Magyarországon élni?
− Nyilván kell ezekről a témákról beszélni a fiatalokkal. A 15 éves nagyfiamat érzékenyen érinti ez a problematika, kimondottan várja, hogy megnézhesse az előadást. De mint minden más fiatalnak, már azt is nehéz elképzelnie, hogy lehetett telefon és internet nélkül létezni. A kollégákkal azt tapasztaljuk, hogy szinte már az a problémafelvetés, amit előhoz a darab, mellbe vágja a közönséget. Szerencsére, a nézők jönnek velünk, a drámai részeknél lélegzetvisszafojtva hallgatnak, a humoros részeknél viszont kacagnak, gurulnak a nevetéstől. Színészként jó érzést ezt megélni színpadon.
− Ezer arcod van. Hiteles vagy úridámaként, vénkisasszonyként, útkereső nőként, bölcs asszonyként is. Ki az, akit nem szívesen játszanál, vagy, amit nem szívesen csinálnál a színpadon?
− Hú, ilyen nincs, én mindent szeretek játszani! Azt meg kifejezetten élvezem, hogy ennyire különböző karaktereket alakíthatok. Hálás vagyok a sorsnak, hogy színészként ennyi féle színt tudok használni, ennyi féle karaktert meg tudok jeleníteni. A Ballada után a Száll a kakukk fészkére lesz a következő bemutatóm, amiben a kőkemény Ratched nővért játszom. Más feladat, más kihívás, másik véglet a Bolond élettársához képest. Egyébként, minden próbafolyamatot szeretek elkezdeni, és minden szerepemben nagyon hiszek.
− Tizenhatodik évadodat töltöd a kecskeméti színházban. Hogy érzed magad?
− Jól. Hiszek ebben a színházban, szeretem a szerepeimet, szeretem a kollégáimat.
Popovics Zsuzsanna
− Schwajda György darabjából rá vonatkozóan annyi derül ki, hogy ő egy özvegyasszony, aki a férje sírját látogatta a temetőben, a 301-es parcellában. Nincs gyereke, másik családja, mondhatni megállt vele az idő, és egyetlen megmaradt identitása, hogy minden szeretetével a férje sírját gondozza. Majd találkozott a Bolonddal, aki szintén magányos volt, és elkezd róla gondoskodni: neki főz, érte él egyik napról a másikra. Mindketten emberi roncsok, egyiküknek sem teljes az élete, de az akkori, teljesen lehetetlen politikai helyzetben, a hontalanságukban, a gyökértelenségükben egymásra találnak és összekapaszkodnak.
− A gondoskodásért nem sokat kap cserébe, akiről gondoskodik, az durván beszél vele, parancsolgat neki. Miért tűri?
− Mert nem vár el semmit, és tele van adni vágyással. Számára elég, hogy már nem egy sírt ápol, hanem egy élő emberről gondoskodik, hogy főzhet egy férfinak, akit esténként hazavárhat. Őt az teszi boldoggá, hogy amit adhat, azt a Bolond elfogadja. Fel sem merül benne, hogy elvárásokat támaszon vagy viszonzást várjon. Végtelen odaadás, türelem, és feltétel nélküli szeretet jellemzi a figuráját.
− Ezek nem harsány, nem magamutogató emberi tulajdonságok. Miként jeleníthetők meg a színpadon?
− Az odaadást is meg lehet mutatni. Valóban nem egy látványos szerep az élettársé, de én kimondottan kedvelem. Egyrészt a tartalma miatt, másrészt, mert Kőszegi Ákos a partnerem. 25 évvel ezelőtt játszottunk először együtt a Radnóti Színházban, és nagy valószínűséggel ez volt az utolsó közös bemutatónk. Ákos ettől az évadtól elszerződött a Vígszínházba, és amikor a színpadon azt mondom neki: „Megint elvisznek Lajos, sose látlak többet”, az mindig megmar belülről. Ebben benne van, hogy régóta ismerjük egymást, hogy szerettem vele együtt dolgozni, és sokat kaptam tőle. Ezzel együtt persze örülök, hogy ilyen módon alakul Ákos pályája, és új környezetben is kipróbálhatja magát. Nekünk nagyon fog hiányozni az embersége, színészete, tehetsége.
− Az előadás során a néző mindvégig bizonytalan abban, hogy a Bolond tényleg elmeháborodott vagy csak megjátssza. Az élettársa kiáll amellett, hogy a főszereplő nem bolond, de hisz abban is, hogy jó ember, aki senkinek sem ártott. A kettő hogy áll meg egymás mellett?
− Az általam alakított élettárs sokkal egyszerűbb jellem annál, minthogy morális kérdéseket feszegessen magában. A Bolondot ő olyannak ismerte meg, amilyen, és feltétel nélkül elfogadja. Nem firtatja a múltját, nem akarja megtudni, miért él a temetőben, hogy van-e, volt-e valaha családja.
− Visszatérő mondata, hogy „Tessék minket békén hagyni!”. Ha nem bántják, ő már boldog?
− Igen, mert ő így képes túlélni. Akiben buzog az igazságérzet, a harckészség, az óhatatlanul sérül, mivel kiteszi a szívét. Az én figurám nem keresi az igazságot, csak szeretne létezni, élni békében, nyugalomban. Talán önvédelemből nem néz a dolgok mélyére. Ha megtenné, akkor elszédülne, mert egyszerűen nem bírná el. Nem gondolom, hogy mindenkinek az igazságért kell harcolnia, valakinek tennie, élnie kell a mellette élő emberért is. Nem gondolom, hogy az én figurám attól kevésbé lenne jó ember, hogy nem boncolgatja a múltat. Ő így él túl, de közben tisztességgel, becsülettel teszi a dolgát. Ez ugyanolyan értékes, mint forradalmat csinálni.
− Kétgyerekes édesanyaként mit gondolsz, szülőként el lehet mondani, mai fiatalként meg lehet érteni, hogy milyen volt a rendszerváltás előtti Magyarországon élni?
− Nyilván kell ezekről a témákról beszélni a fiatalokkal. A 15 éves nagyfiamat érzékenyen érinti ez a problematika, kimondottan várja, hogy megnézhesse az előadást. De mint minden más fiatalnak, már azt is nehéz elképzelnie, hogy lehetett telefon és internet nélkül létezni. A kollégákkal azt tapasztaljuk, hogy szinte már az a problémafelvetés, amit előhoz a darab, mellbe vágja a közönséget. Szerencsére, a nézők jönnek velünk, a drámai részeknél lélegzetvisszafojtva hallgatnak, a humoros részeknél viszont kacagnak, gurulnak a nevetéstől. Színészként jó érzést ezt megélni színpadon.
− Ezer arcod van. Hiteles vagy úridámaként, vénkisasszonyként, útkereső nőként, bölcs asszonyként is. Ki az, akit nem szívesen játszanál, vagy, amit nem szívesen csinálnál a színpadon?
− Hú, ilyen nincs, én mindent szeretek játszani! Azt meg kifejezetten élvezem, hogy ennyire különböző karaktereket alakíthatok. Hálás vagyok a sorsnak, hogy színészként ennyi féle színt tudok használni, ennyi féle karaktert meg tudok jeleníteni. A Ballada után a Száll a kakukk fészkére lesz a következő bemutatóm, amiben a kőkemény Ratched nővért játszom. Más feladat, más kihívás, másik véglet a Bolond élettársához képest. Egyébként, minden próbafolyamatot szeretek elkezdeni, és minden szerepemben nagyon hiszek.
− Tizenhatodik évadodat töltöd a kecskeméti színházban. Hogy érzed magad?
− Jól. Hiszek ebben a színházban, szeretem a szerepeimet, szeretem a kollégáimat.
Popovics Zsuzsanna