2019. március 1.
Új színeket keres Szemenyei János
Harmadik operett-szerepére készül Szemenyei János a kecskeméti színházban. Az első kettő több díjat is hozott a számára. Az idei évad nagyoperettje, az Állami áruház, március 1-től lesz látható a Kelemen László Kamaraszínházban.
–Az operettek rendszerint sikerrel futnak a kecskeméti színházban. A Mágnás Miska, a Csárdáskirálynő személyes elismeréseket is hoztak számodra. Van ilyenkor benned, a társulatban elvárás magatok iránt, hogy a következőnek is muszáj jónak lennie?
–Az idei a harmadik találkozásom az operettel. Kecskeméten kifejezetten kedvelik ezt a műfajt, és vidéki színházban egyébként is ésszerű, hogy zenés művek mindig repertoáron legyenek. Az operett-miliő tőlem mégis távol áll. Hamisnak érzem a „minden szép, minden jó” életérzést. Ezért is volt meglepő, hogy a Csárdáskirálynő Bóniájért két díjat is kaptam, a POSZT-on, illetve a Vidéki Színházak Fesztiválján. A Mágnás Miskáért pedig a 2016-2017-es évad legjobb színészének választottak Kecskeméten, holott a mi előadásunkban Miska nem volt egyértelműen pozitív karakter. Voltak sötét színei is, ami megosztotta a közönséget. Ami az Állami áruházat illeti, a K2 Színház független fiatal rendezőivel, Fábián Péterrel és Benkó Bencével még nem dolgoztam, érdekelt, mennyire gondolkodnak másképp erről a műfajról.
–Az Állami áruházban Dániel Károlyt, a túlbuzgó eladót alakítod. Fontos szempontnak tartod, hogy egyedi legyen a figurája, olyan, akit csak Szemenyei Jánostól láthat a közönség?
–Nem az egyediséget keresem. Színészileg inkább azt, hogy ne ismételjem magam. Bóniként harsány figura voltam, amihez az ősszel bemutatott Nyaralásban is közel jártam. Szeretnék más színeket hozni. Az Állami áruház rendezői azt kérték, iróniával kezeljük az ötvenes évek világát, nemkülönben a stílusát. Vagyis el kell emelni a játékot, nem pedig „kisreálban” tartani. Megnéztük az Állami áruház című 1953-as filmet. Annyira erősek a benne játszó színészek, hogy nehéz elvonatkoztatni tőlük. Latabár Kálmántól is, aki Dániel Károlyt alakította. Van bennem egy ösztönös tiltakozás, nehogy olyan legyek, mint ő. Miközben ott csengenek a fülemben a mondatai. Ugyanúgy, mint a Hyppolit, a lakáj című vígjátékból felejthetetlen Kabos Gyula mondata: „Hagymát, hagymával!”. Szerencse, hogy a rendezőink keresték a színjáték mélységeit, hogy a komikus helyzetekben is megjelenjen a hús-vér ember. Dániel Károly is valójában táncos-komikus figura, csakúgy, mint a korábbi operett-szerepeim. Ezért is törekszem megtalálni az újabb karakter-színeket magamban. Úgy közelítettem hozzá, hogy megleljem ennek az ügybuzgó áruházi középkádernek, egyszersmind fülig szerelmes férfinak is az igazságát.
–Az idei évadban négy darabban játszol Kecskeméten. Emellett rendre dolgozol más színházakkal, fellépsz énekesként, színházi zenéket írsz. Hogy győzöd idővel, energiával mindezt?
–A múlt évad sokkal hajszásabb volt, mint a mostani. A négy kecskeméti szerepem lefedi az évadot, emiatt – a Candide, a Bernstein-vígopera címszerepe kivételével – nem is tudtam más színházaknál új feladatot vállalni. Igaz, a Rocksulinak szeptemberben volt a bemutatója a Madách Színházban, de azt még a nyár folyamán próbáltuk. Tavaly volt bemutatóm az Operettszínházban is, a Játékszínben is, és persze, közben Kecskeméten is. Akkor valóban ide-oda rohangáltam a színházak között. A mostani időszakot az nehezíti, hogy a feleségem is játszik az Állami áruházban, és kemény logisztikát igényel, hogy két pici gyermekünk élete zökkenő-mentes legyen. A próbafolyamat alatt reggel oviba, bölcsibe vittük a kicsiket, napközben próbáltunk Kecskeméten, majd siettünk Pestre vissza, hogy odaérjünk értük. A főpróbahéten a szüleimnél vannak a gyerekek, de a kisebbik még sosem volt ennyi időt távol tőlünk, szóval a premierre már jönnek hozzánk, Kecskemétre.
–És a zeneszerzés?
–Az elmúlt időszakban két zenés darabon is dolgoztam, amelyeknek a bemutatását a TAO átalakulása miatt törölték. Ha lesz is még belőlük valami, akkor is csak később. Bizonyos szemszögből mégis szerencsésen alakult. Ha még stúdiókba is kellett volna mennem zenét írni, akkor tényleg nehéz lett volna mindent belezsúfolnom a nap huszonnégy órájába.
–A Játékszín által bemutatott Mennyei hang! produkció Kecskeméten is vendégszerepelt. Zongoristát alakítottál benne, és élőben zongoráztál a színpadon. Ráadásul zenét is írtál a darabhoz. Milyen volt több minőségben is jelen lenni a színpadon?
–A Mennyei hangban az volt a kihívás, hogy élőben adjak elő klasszikus zeneműveket. Mivel többnyire létező operaáriákat ötvözött az előadás, csak két dalt kellett írnom, amit a karakterem improvizál, illetve komponál a darabon belül, és azokat is egy szál zongorára, így nem kellett hangszerelnem. A zeneszerzésben a legtöbb időt a hangszerelés viszi el. Akkor burjánzanak el a feladatok. Kellenek a zenészek, fel kell venni a számokat, majd jön a keverés, mindez rengeteg időt igényel. Maximalista vagyok, akár az utolsó pillanatig alakítok a hangzáson, ha felvett zenéről van szó. Ha pedig zenekarral dolgozunk, akkor igyekszem mindig jelen lenni a próbákon is, és finomítgatok az anyagon. De nem szeretek több minőségben jelen lenni egy előadásban. Ha színész is, zeneszerző is vagyok egy produkcióban, nehezen tudom szétválasztani a két pozíciót. Másként figyelek egy előadásra zeneszerzőként, és másként színészként. Ha mégis elegyíteni kell a kettőt, akkor szeretem előbb megírni a zenét, azután már csak a szerepemmel foglalkozni.
–Egy korábbi interjúdban azt mondtad, belefásulnál, ha csak egyféle dolgot kellene csinálod. Amikor sokadszorra játszod ugyanazt az előadást, hogy találsz benne újabb és újabb kihívást?
–Szeretek sokáig játszani egy előadást. A blokkosításnak nem örülök, de a hosszú kihagyásokat se kedvelem. Az Illatszertárat például már hetedik éve játsszuk a Centrál Színházban, de csak félévente tudják egyeztetni a kecskeméti elfoglaltságaimmal. Ilyenkor mindig van bennem egy kis drukk. Azt kedvelem, ha sűrűbben játszhatok egy előadást, de mégsem naponta. Nem lenne jó, ha egyszer csak elunnám.
Popovics Zsuzsanna
–Az idei a harmadik találkozásom az operettel. Kecskeméten kifejezetten kedvelik ezt a műfajt, és vidéki színházban egyébként is ésszerű, hogy zenés művek mindig repertoáron legyenek. Az operett-miliő tőlem mégis távol áll. Hamisnak érzem a „minden szép, minden jó” életérzést. Ezért is volt meglepő, hogy a Csárdáskirálynő Bóniájért két díjat is kaptam, a POSZT-on, illetve a Vidéki Színházak Fesztiválján. A Mágnás Miskáért pedig a 2016-2017-es évad legjobb színészének választottak Kecskeméten, holott a mi előadásunkban Miska nem volt egyértelműen pozitív karakter. Voltak sötét színei is, ami megosztotta a közönséget. Ami az Állami áruházat illeti, a K2 Színház független fiatal rendezőivel, Fábián Péterrel és Benkó Bencével még nem dolgoztam, érdekelt, mennyire gondolkodnak másképp erről a műfajról.
–Az Állami áruházban Dániel Károlyt, a túlbuzgó eladót alakítod. Fontos szempontnak tartod, hogy egyedi legyen a figurája, olyan, akit csak Szemenyei Jánostól láthat a közönség?
–Nem az egyediséget keresem. Színészileg inkább azt, hogy ne ismételjem magam. Bóniként harsány figura voltam, amihez az ősszel bemutatott Nyaralásban is közel jártam. Szeretnék más színeket hozni. Az Állami áruház rendezői azt kérték, iróniával kezeljük az ötvenes évek világát, nemkülönben a stílusát. Vagyis el kell emelni a játékot, nem pedig „kisreálban” tartani. Megnéztük az Állami áruház című 1953-as filmet. Annyira erősek a benne játszó színészek, hogy nehéz elvonatkoztatni tőlük. Latabár Kálmántól is, aki Dániel Károlyt alakította. Van bennem egy ösztönös tiltakozás, nehogy olyan legyek, mint ő. Miközben ott csengenek a fülemben a mondatai. Ugyanúgy, mint a Hyppolit, a lakáj című vígjátékból felejthetetlen Kabos Gyula mondata: „Hagymát, hagymával!”. Szerencse, hogy a rendezőink keresték a színjáték mélységeit, hogy a komikus helyzetekben is megjelenjen a hús-vér ember. Dániel Károly is valójában táncos-komikus figura, csakúgy, mint a korábbi operett-szerepeim. Ezért is törekszem megtalálni az újabb karakter-színeket magamban. Úgy közelítettem hozzá, hogy megleljem ennek az ügybuzgó áruházi középkádernek, egyszersmind fülig szerelmes férfinak is az igazságát.
–Az idei évadban négy darabban játszol Kecskeméten. Emellett rendre dolgozol más színházakkal, fellépsz énekesként, színházi zenéket írsz. Hogy győzöd idővel, energiával mindezt?
–A múlt évad sokkal hajszásabb volt, mint a mostani. A négy kecskeméti szerepem lefedi az évadot, emiatt – a Candide, a Bernstein-vígopera címszerepe kivételével – nem is tudtam más színházaknál új feladatot vállalni. Igaz, a Rocksulinak szeptemberben volt a bemutatója a Madách Színházban, de azt még a nyár folyamán próbáltuk. Tavaly volt bemutatóm az Operettszínházban is, a Játékszínben is, és persze, közben Kecskeméten is. Akkor valóban ide-oda rohangáltam a színházak között. A mostani időszakot az nehezíti, hogy a feleségem is játszik az Állami áruházban, és kemény logisztikát igényel, hogy két pici gyermekünk élete zökkenő-mentes legyen. A próbafolyamat alatt reggel oviba, bölcsibe vittük a kicsiket, napközben próbáltunk Kecskeméten, majd siettünk Pestre vissza, hogy odaérjünk értük. A főpróbahéten a szüleimnél vannak a gyerekek, de a kisebbik még sosem volt ennyi időt távol tőlünk, szóval a premierre már jönnek hozzánk, Kecskemétre.
–És a zeneszerzés?
–Az elmúlt időszakban két zenés darabon is dolgoztam, amelyeknek a bemutatását a TAO átalakulása miatt törölték. Ha lesz is még belőlük valami, akkor is csak később. Bizonyos szemszögből mégis szerencsésen alakult. Ha még stúdiókba is kellett volna mennem zenét írni, akkor tényleg nehéz lett volna mindent belezsúfolnom a nap huszonnégy órájába.
–A Játékszín által bemutatott Mennyei hang! produkció Kecskeméten is vendégszerepelt. Zongoristát alakítottál benne, és élőben zongoráztál a színpadon. Ráadásul zenét is írtál a darabhoz. Milyen volt több minőségben is jelen lenni a színpadon?
–A Mennyei hangban az volt a kihívás, hogy élőben adjak elő klasszikus zeneműveket. Mivel többnyire létező operaáriákat ötvözött az előadás, csak két dalt kellett írnom, amit a karakterem improvizál, illetve komponál a darabon belül, és azokat is egy szál zongorára, így nem kellett hangszerelnem. A zeneszerzésben a legtöbb időt a hangszerelés viszi el. Akkor burjánzanak el a feladatok. Kellenek a zenészek, fel kell venni a számokat, majd jön a keverés, mindez rengeteg időt igényel. Maximalista vagyok, akár az utolsó pillanatig alakítok a hangzáson, ha felvett zenéről van szó. Ha pedig zenekarral dolgozunk, akkor igyekszem mindig jelen lenni a próbákon is, és finomítgatok az anyagon. De nem szeretek több minőségben jelen lenni egy előadásban. Ha színész is, zeneszerző is vagyok egy produkcióban, nehezen tudom szétválasztani a két pozíciót. Másként figyelek egy előadásra zeneszerzőként, és másként színészként. Ha mégis elegyíteni kell a kettőt, akkor szeretem előbb megírni a zenét, azután már csak a szerepemmel foglalkozni.
–Egy korábbi interjúdban azt mondtad, belefásulnál, ha csak egyféle dolgot kellene csinálod. Amikor sokadszorra játszod ugyanazt az előadást, hogy találsz benne újabb és újabb kihívást?
–Szeretek sokáig játszani egy előadást. A blokkosításnak nem örülök, de a hosszú kihagyásokat se kedvelem. Az Illatszertárat például már hetedik éve játsszuk a Centrál Színházban, de csak félévente tudják egyeztetni a kecskeméti elfoglaltságaimmal. Ilyenkor mindig van bennem egy kis drukk. Azt kedvelem, ha sűrűbben játszhatok egy előadást, de mégsem naponta. Nem lenne jó, ha egyszer csak elunnám.
Popovics Zsuzsanna